Régi magyar mondás, de néha
megfeledkezünk róla. Hosszú szakmai pályafutásom során számos példával
szembesültem, és kisgyerekkorom óta ebben a szellemben is nevelkedtem.
Apámat mindig azzal ugratták, hogy reggel ő nyitja este meg ő zárja a
Pénzverőt, mert első volt abban az ezüst-áru műhelyben, amelyet hosszú
éveken át vezetett, és ő is zárta. Két dologról lehetett vele igazán
beszélgetni: a munkájáról meg a sportról, különösen a fociról, hiszen
maga is amatőr-válogatottként Finnországtól, a görög szigeteken át
Algirig meg Oránig végigfocizta az akkori sportvilágot. Azt mondják,
szigorú főnök volt, apának sem volt „laza”. Csak jeles osztályzatot
ismert.
A szakmabeliek jól tudják, hogy a mi üzletágunk szigorúan az emberi
kapcsolatokra épül. Levelezés, katalógusok, kiállítási részvétel,
utazások, mind azt a célt szolgálják, hogy létrejöjjön a személyes
találkozás, megépüljön a felek között a bizalom hídja, és aztán szinte
magától szülessék meg az üzlet. Az üzletből fejlődik a rendszeres, majd
évtizedes kapcsolat.
Az egyik legelső ilyen személyes üzleti kapcsolatom egy svéd
ékszerésszel, Stig Engelberttel született. Tulajdonképpen az első
főnökömtől örököltem. Sok mindent vásárolt tőlünk, és mindig alkudott.
Bizonyára úgy képzelte, hogy Keleten ez az üzlet koreográfiája. Sokat
járt Indiába, és ennek köszönhette a vesztét: olyan betegséget szedett
össze, amelyet a svéd orvosok nem tudtak meggyógyítani. Akkor egy ideig
a felesége vezette egy régi munkatárssal közösen az üzletet és a
műhelyt, de az nem volt az igazi. Aztán jött a két fiú. Mindketten a
pforzheimi aranyműves iskolában tanultak, és kapcsolatban maradtunk a
kilencvenes évek elejéig. A cég akkor már Rt. (Aktiebolaget) volt…
Életemben egyszer jártam Libanonban, még abban az időben, amikor a
Közel-Kelet Svájcának tartották. Nem alaptalanul. Volt egy kiváló
képviselőnk Beyrouthban, aki összefogta a maroknyi vevőt: egytől-egyig
luxusszállodákban voltak üzleteik, és amerikai turisták a legjobb
vevőik. Így került be az Egyesült Államokba magyar ezüst ötvös áru,
kerülő úton előbb, mint – büntető vámokkal terhelten – egyenesen. De ez
már nem a mi üzletünk volt. A képviselet amolyan ügynöki vállalat volt,
elegáns saját épülettel. Vezetője az aggastyán Jean Fattal úr volt, aki
már szinte semmit nem irányított benne, hiszen kitűnő szakember gárda
végezte a munkát, mégis ő érkezett elsőnek az irodákba, ő olvasta el
először a postát, és szignálta ki: rajta tartotta a kezét a cég
ütőerén. Előre figyelmeztettek, hogy remekül beszél angolul, franciául
és arabul, de ha németül beszélnek hozzá, akkor elérzékenyül, mert
Bécsben végezte az egyetemi tanulmányait. „Vous êtes chez vous”,
(érezze magát otthon), fogadott franciául, majd kiderítettük, hogy
németül is társaloghatunk, és ez csakugyan láthatóan örömére is
szolgált. Elmesélte, hogy mennyire szereti a cigányzenét. Nagy
gyűjteménye van hanglemezekből. Szerencsére „készültem”, és vittem az
öcsém akkori felvételeiből. Aztán nem találkoztunk többet, de érdekes
volt, hogy rendkívül kulturált munkatársai milyen tisztelettel és
szeretettel szóltak róla. Külön becsülték azért, hogy ennyire szívén
viseli a vállalat ügyeit.
Egy talán kissé szomorúbb, de tanulságos példa az amerikai Franklin
Mint esete. A cég alapítója „találta ki” azt az ötletet, hogy különféle
gyűjthető apróságokat kell kínálni az embereknek, még pedig úgy, hogy
azok csak korlátozott számban kaphatók. „Collectibles” (gyűjthetők) és
„limited edition” (korlátozott kiadás). Hozzá felépített a legkisebb
amerikai állam, Delaware fővárosa, Wilmington közelében, az erdőben egy
remekül felszerelt éremverő üzemet, ahol emlékérmeket vert, de
hamarosan megkereste a világ 36 legpatinásabb ezüstáru üzemét, és
mindegyik egy kiskanállal képviseltette magát. Aki megvette mind a
36-ot, remekbeszabott kis polcot kapott hozzá, hogy megfelelő módon be
is tudja mutatni a gyűjteményét. Hasonló „gyűjteményt” kínált apró, de
márkás porcelán-tárgyakból (Herend is bekapcsolódott). A cég mindaddig
virágzott, amíg az eredeti alapító benne volt. Aztán visszavonult, és
egy fiatal titán került a cég élére. Őt még vitte a korábbi lendület,
de jól fizetett alkalmazott volt, és egyszer csak kikészült. Aztán
eladták a céget valamelyik nagy filmvállalatnak (úgy emlékszem, a
Warner Bros-nak). Aztán eltűnt. Nem volt meg az alapítói lendület, az
ötletek sziporkázása, a megvalósítás izgalma.
Még számos példát tudnék felsorolni, de most kettő nem hagy nyugton. Az
egyik annak az amerikai ékszerésznek az e kiadásban idézett
nyilatkozata, aki karácsony táján elzárja a csupa rossz hírt sugárzó
médiát, és örül annak, hogy a boltjában van, és örül minden egyes
vevőnek, aki belép hozzá…
A másik az isztambuli élményem, ahol a szemem elé tárult az, hogy
mekkora teljesítményre képes egy szakma, ha összefog, kidolgoz egy
koncepciót, és megnyeri hozzá az állami szerveket is. Most már három
nagy, lehet hogy félelmetes, de számomra inkább lelkesítő példa áll
előttünk: a legújabb a török, előtte a kínai és még korábban az indiai.
A mi nemesfémes szakmánk eltörpül ezek mellett az óriások mellett, de –
igazában – az országunk is. Nem lenne érdemes azon törni a fejünket,
hogy milyen apportot vihetne a mi kis hazánk és szakmánk annak a
szerencsétlen Európának, amely szintén nem veszi észre, hogy elmegy
mellette a történelem? Igaz ugyan, hogy – immár évek óta – az utolsó
javaink elrablása és kiárusítása folyik, de a tehetségünktől, szabad
gondolatainktól nem tudnak megfosztani bennünket. Attól sem, hogy
felismerjük, amit már olyan sokszor leírtam: a Boka Jánosok, Áts Ferik
jönnek-mennek, Nemecsekekre mindig lesz szükség. És ezek a Nemecsekek
viszik el a vállukon a terheket, de az ő soraikból kerülnek ki a lelkes
tehetségek is. És ha egyszer nem a politikusaink álmait valósítanánk
meg azzal, hogy egymásra féltékenykedünk, megosztjuk sorainkat, hanem
összefogunk, és a magunk gazdái leszünk, akkor még ebben a kedvezőtlen
időszakban is többre megyünk, mint ha elkeseredünk, és hagyjuk –
legalább is gazdaságilag – lemészárolni magunkat.