Az aranyár alakulása – új vásárló csoportok gondoskodnak a potenciálról
GZ-online, Frankfurt/Main – Az aranyár alakulása körül nem kedvezőtlen a nemzetközi helyzet. A Világ Arany Tanács aktuális tanulmánya szerint egyedül Kínában megkétszereződik az arany iránti kereslet a következő tíz esztendőben. Kína szükséglete a jelenlegi áron számítva 14 milliárd dollárról kereken 29 milliárdra nő majd évente. Itt megmutatkozik a növekvő jólét hatása. 2009-ben 423 tonna színaranyat vásároltak ebben az országban ékszerek és tőkebefektetés céljára. Ehhez a kínaiak 314 tonnát hazai bányákból vittek piacra.
Bár Kína közben már a világ legnagyobb aranytermelője lett, a jövőben mégis importra is szorul majd, és ez felhajthatja az árfolyamot. A Tanács értékelése szerint Kína a világ második legnagyobb aranyfogyasztója. India áll az első helyen. Az elmúlt öt esztendő folyamán a kereslet átlagosan évi 13 százalékkal kapaszkodott fölfelé. Mégis a fejenként 0,26 gramm aranyfogyasztás nemzetközi összehasonlításban inkább alacsony.
Az arany árfolyama számára fontos, hogy az új fogyasztók, mint Kína mellett, a sárga fém ismét érdekessé vált a befektetők számára. Egyes jegybankok is újra visszaállnak a vásárlói oldalra. Amennyiben pedig világszerte bekövetkezik a várt infláció, úgy az aranyár piaci megfigyelők szerint 1400 dollár irányába menetelhet. Az EU-térség számára az irányzat még azért is élesedik, mert az euro enged a dollárral szemben, és így újra meg újra árcsúcsokkal kerülünk szembe.
GZ-online, Frankfurt/Main – Az arany árfolyama ismét rekordszinten áll akár dollárban, akár euroban. Az euro válsága továbbra is az aranyüzletekbe kergeti a takarékoskodókat. Ez könnyen leolvasható arról a tényállásról, hogy ezekben a napokban egyes üzletekben egyszerűen elkapkodták a készleteket. Jelenleg rosszabb a helyzet, mint a 2008 őszi pénzügyi válság idején volt, véli az Aurum üzletlánc Bad Homburg-i fiókjának a vezetője. Árusítanak az arany meg az ezüst mellett platinát és palládiumot is érme vagy rúd formájában.
Érdekes az a megfigyelés is, hogy egyre inkább vásárolnak arany- és ezüstérmeket, mivel a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ezek a legalkalmasabbak árukért csereeszköznek. A legnagyobb pesszimisták, akik az euro összeomlásától tartanak, ezüstérmeket vásárolnak. Ezeket súlyos esetben pénzként is fel lehet használni. A mostani vásárlás, amikor a nemesfémek árfolyamai egyre magasabbra törnek, tekintélyes kockázatokkal jár.
Május 11-én az arany finom unciáját 1234,50 dollárért, ezzel olyan drágán, mint soha korábban adták, és az arany árfolyama euroban számítva is 993,40-ért abszolút csúcsot ért el. Aki a nyolcvanas évek elején vásárolt, röviddel az árfolyam leesése előtt, annak 20 évre volt szüksége ahhoz, hogy legalább a beszállás színvonalát ismét elérje. Ez annál keserűbb, mivel a sárga fém vásárlójának időközben sem kamatot, sem osztalékot nem hozott. Nyáron, Eugen Weinberg, a Commerzbank szakértője szerint, kiigazodhatnak az árak, és azt követően ismét hosszabb távon emelkedhetnek.
Ezért csak egyetérthetünk Karl-Eugen Friedrichhel az Ékszerészek, Arany- és Óraszaküzletek Országos Szövetségének az elnökével, aki szerint „az arany ékszer ugyan nem pénzbefektetés, de mindig megmaradó érték.” Mindenesetre szerinte az arany iránti örvendetes rohamnak megvan az árnyoldala is. „Bármennyire is örülünk annak, hogy nő az érdeklődés szakmánk növekvő értékű termékei iránt, tovább kell hárítanunk a növekvő beszerzési árakat a vásárlóra. Az arany ékszerek esetében évenként 10 százalék árnövekedésből kell kiindulnunk.”
Megjegyzésünk: Csupán a 80-as évek elején uralkodó magas aranyárra szeretnénk utalni. Az akkori helyzet, amelyet volt szerencsém végigküzdeni, kivételes volt, és egy amerikai – később börtönbe került – „olajos” testvérpárnak, a Hunt-fivéreknek volt köszönhető. Ők ugyanis egy hatalmas spekulációs akciót indítottak el nem az arany-, hanem az ezüstár ellen. Tekintélyes tőkéjük és hitellehetőségeik segítségével 70 dollárról körülbelül 1500 dollárra hajtották fel az ezüst kilónkénti árát, és eddig a történelemben egy alkalommal, az ezüst ára tolta maga előtt az aranyét, sőt a gyémántét is. Iszonyatos rombolást vittek végbe a szakmában, értékes gyűjteményeket, antik tárgyakat olvasztottak be, amíg bele nem buktak, és le nem csukták őket.
Csupán, mint személyes élményt mondom el: hónapokon át – az egész akció jó félévig tartott – szinte égtek a telefonvonalaink, és igazán jó vevőkapcsolatainknak köszönhettük, hogy veszteség nélkül megúsztuk ezt a szörnyű időszakot. Az volt ugyanis a helyzet, hogy többtonnányi ezüstárura voltak érvényes szerződéseink. Minthogy pedig hazai szállítóink igen hosszú határidőre dolgoztak, kénytelenek lettünk volna az árut a rögzített árakon olyan olcsón leszállítani, hogy még a nyersanyagot sem tudtuk volna érte visszavásárolni.
Egy kivételével, sikerült azonban mindegyik vevőnkkel úgy megállapodni, hogy a nyersanyagárat a szállításkor érvényes világpiaci áron számoltuk el, a munkadíjat pedig az eredetin. Ez sem volt nagyon előnyös, de sikerült ezt az időszakot veszteség nélkül átélnünk. Azzal a vevőnkkel, aki nem fogadta el ezt az ajánlatunkat, abban állapodtunk meg, hogy stornírozza a rendelését. Minthogy kifogástalan áru volt, sikerült másnak eladni. Arra is emlékszem, hogy amikor elcsitult a vihar, megjelentek a Magyar Nemzeti Bank revizorai, hogy megvizsgálják, milyen veszteségeket kellett az államnak elviselnie. Olyan jelentést kaptunk, amelyet jó lett volna a falra kiragasztani, annyira elismerő volt. Pedig nem mondhattuk, hogy kesztyűs kézzel bántak a vizsgált vállalatokkal. Volt azonban az eseménysorozatnak egy másik következménye is.
Tudvalevő, hogy édes hazánkban halmozott tervezés folyt, ahol a teljesítésbe beleszámított a felhasznált és exportált nyersanyag értéke is. Amikor az ezüst ára az égbe szökött, természetesen megemelkedett a mi exportteljesítésünk is. És ezt figyelembe is vették, vagyis gondosan leszámították a nyersanyagár emelkedést a teljesítményünk elbírálásakor, nehogy túl magas prémiumot vagy nyereségrészesedést kelljen kifizetni. A nyereség ugyan megjelent a vállalat számaiban, de nálunk „beszámították”.
A következő évben viszont a bruttó számainkból indultak ki, és hiába magyaráztuk, hogy mennyiségben 10 százalékkal több terméket exportáltunk, és a teljesítésünk csupán a nyersanyag ár visszaesése folytán lett kevesebb. Az „akció” előtt, mint említettem, egy kiló színezüst körülbelül 70 dollárba került, a vihar elcsitulta után körülbelül 120 dollárra, vagyis kevesebb, mint a csúcs egytizedére esett vissza. Nem csupán a tőlünk igazságtalanul elvett pénzről volt szó, hanem az ilyen húzás lélektani hatásáról.
Osztályomon ugyanis nem gépek dolgoztak, hanem emberek, akik szerették ezt a nyomorult kis országot, szerették a szakmát, büszkék voltak arra, hogy magyar nemesfémipari termékeket exportálhattak. Legtöbb energiámba nem az üzletek megkötése és lebonyolítása került, hanem az, hogy tartsam a lelket a munkatársaimban.