Butellák és népi pajzánságok - Néprajzi tárgyak bűvöletében
A V-Pearl Művészeti Szabadegyetem legutóbbi - sorrendben immáron a 11. - előadásán, 2009. március 31-én Nagyházi Csaba műkereskedővel, a Nagyházi Galéria és Aukciósház tulajdonosával, életpályájával, sikerének titkaival ismerkedhetett meg a nagy számban összegyűlt közönség, amely a műkereskedelem szakmai fortélyaiba, egy nagyhírű magyar aukciósház sikerének rejtelmeibe kívánt betekintést nyerni, mégpedig „első kézből.”
Tudósító: Kránitz Iréne
Az érdeklődés átlagon felülinek mutatkozott, a vártnál is jóval többen jöttek el a rendezvényre, vélhetően az előadó, a neves műkereskedő személyének, közismertségének, egyedülálló szakmai karrierjének köszönhetően.
Ha valaki sikeres akar lenni a maga által remélt irányban, annak sokak szerint lényeges, hogy sikeres emberek életútját tanulmányozza, kimagasló karriert befutott emberek életrajzát forgassa, ilyen emberek társaságát keresse, amely már önmagában is sok szakmai tapasztalattal gazdagíthatja a szakmai babérokra vágyó, ambiciózus embert – emlékeztetett a sokak által vallott megállapításra dr. Takács József, a Szabadegyetem szakmai irányítója.
Nagyházi Csabáról pedig abszolút mértékben elmondható, hogy megtestesíti a hétköznapi és szakmai értelemben is „a” sikeres embert. Bátran állítható, hogy ő a honi műkereskedelem legelismertebb szaktekintélye, hatalmas tudásával, tapasztalataival egyaránt kivívta a szakmában a hazai és nemzetközi elismertséget, ő Magyarországon a Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetségének az elnöke, egyben egy nagyon sikeres magyar aukciósház tulajdonosa.
Szakmai karrierjének, sikerének titkait Nagyházi nemes egyszerűséggel az általa sokat emlegetett „véletlen szerencse” művének tudja be, ami részben igaz is lehet, de az alábbiakból kiderül, hogy ennél jóval többről van szó.
Az előadás címében és tárgyában Nagyházi kedvenc szakterületére, a néprajzilag különösen értékes és különleges tárgyak gyűjtésére utal, elsősorban is a népi humort nem nélkülöző, változatos feliratozású butellákra célozva, de ugyancsak nagy hangsúlyt kapott a formailag különlegesnek és ritkának számító bokály is, valamint számos igazi raritás a magyar népi kerámia kincseiből. Az ehhez hasonlók manapság a hazai és nemzetközi aukciók nagy becsben tartott, igen jól eladható slágerei, a múzeumok féltett darabjai.
A vetítővászonnak köszönhetően és az előadónak szintén kiváló egykori műgyűjtő, mára már elismert műkereskedő jóvoltából olykor tárgyi mivoltában is ízelítőt kaphatott a közönség az általa fontosabbnak vélt, hazai, ill. most határon túlinak számító, de a magyar népi kultúra részének tekintett fazekas központok, kiemelkedő rangú tájegységek népi kerámiaművészetéből, köztük a különösen értékes és gazdag anyaggal rendelkező erdélyi magyar, szász és habán kerámiaműhelyek anyagából.
A muzeológusoknak ez a tárgyakra is összpontosító prezentáció önmagában véve is kincsesbánya volt feltehetően. Ám a közönség soraiban nagyon magas százalékban foglaltak helyet a hivatásos és műkedvelőnek számító műgyűjtők, tapasztalt régiségkereskedők és a tanulmányaikat most folytató leendő műkereskedők, akiknek az előadás címben jelzett tárgyánál is fontosabb volt magának az előadónak a személye és az, ahogyan személyesen vallott életpályája –amelyet egy rendszerváltozás is keresztezett - fontosabb, meghatározó állomásairól, szakmai indulásáról, a sikerhez vezető útról, a műgyűjtés iránti alázatról és szeretetről. Nagyházi Csaba őszintén, magától értetődő, keresetlen nyíltsággal, hitelesen és jó humorral mesélt hallgatóságának önmagáról, az elmúlt 45 évről, amit a szakmában aktívan eltöltött, s amely meghozta számára a kétségtelen, gondolatban sem remélt sikert. A tárgyakhoz kötődő személyes emlékei - amelyek a néprajzosok szempontjából legalább olyan fontosak, mint maga a tárgy - szintén hitelesítették, színezték az önmaga által felvázolt szakmai portrét. Ez a mindig szerényen fogalmazó, túlzásokba nem eső kiváló szakember egy fontos dolgot mégis elismert. Számára ez az elmúlt 45 év nem csupán egy sikertörténet volt, hanem sokkal inkább életforma, a műgyűjtői szenvedély kiteljesedése, ahogyan ő fogalmazott, a szabadság egyfajta átélése, amely egyben nagyon komoly egzisztenciát is biztosított önmaga, és családja számára.
Nagyházit a gyermek- és ifjúkora Debrecenhez köti, édesapja műgyűjtő volt, elsősorban numizmatikával foglalkozott, de más néprajzi tárgyak, ritkaságok is érdekelték, tehát a családi tradíció nagy szerepet játszott élete alakulásában, noha ennek az induláskor semmi jelét nem mutatta. A középiskola elvégzése után, mivel kifejezett érdeklődést mutatott a műszaki pálya iránt, beiratkozott, azaz felvételt nyert a budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karára. Otthon kedvenc időtöltése volt az akkori korszak szimbólumának számító „tranzisztoros” rádiók javítgatása, később pedig, amikor már a tévékészülékek kezdtek elterjedni, a tévéjavításnak szentelte szabadidejét némi kereset-kiegészítés céljából. Mivel tanulmányai a fővároshoz kötötték, gyakran ingázott Budapest és Debrecen között, így nem szakadt el a cívisvárostól sem. A nagy múltú kálvinista város rangját a híres református kollégium, majd az egyetemek adták meg, de néprajzi szempontból is egy hihetetlenül gazdag és színes világ fogadta az idegent, sőt a gyűjtőknek is bizonyos megélhetési célú másodlagos tevékenységi formát biztosított maga Debrecen városa (híres piacával, a Zsibogóval) és a környék falvai – emlékezett az előadó a régi debreceni évekre. Később majd Tokaj és környéke válik ugyanilyen meghatározó fontosságúvá, ahová viszont a munkája révén jut el.
Visszatérve az egyetemi évekre, a fiatalember a családi háttér ellenére sem kívánja műgyűjtésre adni a fejét, de alkalmanként – kötelességtudó gyermek lévén - teljesíti édesapja kisebb megbízásait, amely néhány tárgy a fővárosban történő értékesítésére vonatkozott. Így kerül kapcsolatba spontán módon számos pesti gyűjtővel, akik azért már akkor is kiterjedt hálózattal rendelkeztek, noha az akkori „bizományi”, a BÁV volt az egyetlen állami cég, amely monopolizálta a műkereskedelem egészét. Nemhogy műkereskedelem nem létezett a szó valódi értelmében, de ha magánszemély megpróbálta legálisan értékesíteni a portékát, akkor az „üzérkedésnek” számított, amely pedig büntetőjogi kategória volt. Gyűjteni azért mégis lehetett, ez amolyan megtűrt kategória volt az akkori hatalom szemében és a gyűjtőknek volt is bizonyos félhivatalos fórumuk Pesten, természetesen magánlakásokban. Később némi enyhülés következett be, (a hetvenes évekre tehetően) amikor is, ha a gyűjtő az eladás hasznát kvázi gyűjteményfejlesztésre fordította, már nem számított ez a fajta kicsiben történő kereskedés „üzérkedésnek”, ezt az előrelépést azonban egy precedens értékű, megnyert próbapernek kellett kikényszerítenie az államhatalom ellenében. A tanulmányait folytató fiatalember - az apai megbízásokat teljesítve - lassan jó kapcsolatokra tett szert a pesti gyűjtői körökkel, sőt a BÁV üzletekben is bejáratos volt a dolog természetéből adódóan, idővel jól kiismerte magát a hatalom, vagyis a bürokrácia által el nem ismert, de azért megtűrt műgyűjtés, cserekereskedelem lehetőségeit illetően. Az édesapa álma, hogy a fia is műgyűjtő legyen, az ellenkezés dacára lassan, de biztosan mégis megvalósulni látszott.
Erre az időre, tehát az egyetemi évekre tehető, hogy a néprajzi tárgyak lakberendezési szempontból felértékelődtek, gyűjtésének valóságos reneszánsza, divatja kezdett kialakulni, talán a nemzetközi érdeklődés hatására is, mivel a külföldi turisták, különösen a hollandok előszeretettel vásárolták meg a padlásokról előkerült régiségeket. Így a néprajzi anyag felgyűjtésének (már ami megmaradt) kezdett elterjedni egy kezdetleges, de jól bevált módszere, a felvásárlók, kevésbé a gyűjtők szisztematikusan kezdték járni a vidéket, ahol mindig volt egy megbízott személy, aki „begyűjtötte” a környéken lakóktól az előkerült tárgyakat és továbbadta azokat megfelelő árrés mellett a felvásárló magánszemélynek. Ezek a tárgyak nagyrészt azután külföldi műkereskedésekben landoltak, jó esetben magyar gyűjtők otthonába kerültek.
Nagyházi Csaba elbeszéléséből jól kivehető volt a hatalom viszonyulása a műgyűjtéshez, amely azonban a körülmények, a jellemző bürokrácia ellehetetlenítő természete ellenére is virágzott a hetvenes években. Nagyházi úr kezdetben tehát diákként, később pedig, mint alulfizetett pályakezdő mérnök kapcsolódott be a műgyűjtők köreibe, elsősorban egzisztenciális okokból, amolyan ”hasznos hobbi” jelleggel. Mivel az országos tévéhálózat kiépítésében tevékenyen részt vett, az ún. „vállalati kiküldetések”, a belföldi utazások alkalmat biztosítottak számára, hogy szabadidejében néprajzilag érdekes tárgyak felkutatásával is foglalkozzon. Amikor pedig az útlevelet illetően már könnyítések léptek életbe, már nemcsak az országot járhatta gyűjtési szándékkal, hanem mód nyílt a környező, szomszédos országok felkeresésére, így többek között az erdélyi néprajzilag fontos vidékekre is eljuthatott, s tulajdonképpen Erdélyben vált igazi szenvedélyévé a műgyűjtés az ottani rendkívül érdekes, színes, akkor még a hagyományokat őrző, majdnem érintetlen magyar tárgyi kultúra, viselet megismerése révén. Természetesen járta a múzeumokat is, egyelőre itthon (később külföldön is gyakran kereste fel a múzeumokat, régiségboltokat), ugyanakkor az önképzésre is nagy hangsúlyt fektetett. Felvette a kapcsolatot a Néprajzi Múzeum témában illetékes szakembereivel, többek között sokat tanult a metodikát illetően Kresz Máriától, Csilléry Klárától és sok más ismert néprajzostól. Közben továbbra is villamosmérnökként tevékenykedett az állami szektorban, közismerten rendkívül alacsony fizetés mellett. Mégis a napi munkája volt az, amelynek révén sokszor eljutott a magyar vidékre, többek között Tokajra és környékére, a zempléni tájakra, amelyek szintén meghatározóak voltak a műgyűjtői „szerelem” szempontjából, de más tájakat is felidézett visszaemlékezésében.
A magánéletében is fontos változás állt be, ugyanis megismerkedett a majdani feleségével, Mariettával, akiben a műgyűjtés szeretetében is igazi partnerre, társra talált, aki egyben a megfelelő családi hátteret is képes volt biztosítani a számára. Ami pedig a későbbieket illeti, éppen a felesége buzdítására hagyta ott szerény, de biztos megélhetést nyújtó állami alkalmazotti állását és bizonyos engedély kijárásával az önálló vállalkozás útjára lépett 1984 táján. A másodállásnak tekintett műgyűjtés tehát most már a valódi megélhetést szolgáló műkereskedői státuszba emelkedett.(Ehhez kellett azonban a feleség rábeszélése, no meg a késő kádár kori, egyre liberálisabb gazdaságpolitikája, később pedig a rendszerváltozás.)
Egy negyven négyzetméteres garázsban, messze a belvárostól, nyitotta meg első üzletét, aminek azonban meglepően jól alakult a forgalma, és amelynek alapterülete folyamatos bővítésre szorult. Sokan jöttek ki a kicsi, de egyre jobb hírű boltocskába, miközben a belvárosban a BÁV mellett már más kisebb üzletek megnyitására is volt lehetőség, sőt nemzetközi szinten mérve az egyik legnagyobb aukciós ház is kirendeltséget nyithatott, nem számolva azzal, hogy a bürokrácia, az adóterhek szinte elháríthatatlan akadályt jelentenek részükre – későbbiekben - az érvényben levő szigorú korlátozások, vámszabályokról nem is beszélve.
A kilencvenes évek elején a Nagyháziék úgy döntenek, hogy a belvárosban éspedig a Balaton utca sarkán bérelnek egy helyiséget, ami a forgalom szempontjából jóval kedvezőbbnek ígérkezett és egy galéria megnyitására is alkalmas volt. Ez az üzlet teremtette meg az alapját mai Nagyházi Galéria és Aukciósháznak, és mód volt arra is, hogy a bérlemény saját tulajdonba kerüljön. Itt szervezték meg az első kiállítást és az első igazi árverést, amelynek a visszhangja eléggé vegyes volt, de amely mégis nagyon jó és sikeres bemutatkozás volt minden tekintetben. Az aukciók rendszeressé váltak és egyre nagyobb sikert értek el a leütési árakat illetően. A legemlékezetesebb az volt, –emlékezett vissza Nagyházi Csaba - amikor átlépték az egyik magyar klasszikus festményével az egymillió Ft-os, lélektani határnak tekintett aukciós árat. A privát tulajdonú műkereskedelem általános felértékelődése és sikere, lassan, de biztosan a BÁV állami monopóliumának jelentős megingását, sőt megszűnését eredményezte.
A Nagyházi Galéria és Aukciósház ma Magyarország elismert és tekintélyes műkereskedelmi cége, amely méltán vívott ki magának nevet, rangot hazai és nemzetközileg téren is a szakmában, értékes néprajzi és egyéb különleges ritkaságokat szerepeltető rendszeresen aukcióival, kiállításaival.
Ami pedig a sikert illeti, Nagyházi úr nem írt fel semmiféle életreceptet, nem csinált egyebet, mint elmesélte élete alakulását, szakmai pályafutását, ahogyan ő látta.
Szakemberként is kiegészítette az elmondottakat a sok néprajzi ritkaság hozzáértő elemzésével, amelyek közül többet, sokszor „évekig tartó udvarlással” sikerült megszereznie, mert - szavai szerint - egyszerűen „szépek voltak, és mert tetszettek.”. Minden szavából, műtárgyi elemzéséből sugárzott a szakmai tudás, a szép tárgyak iránti szeretet, a hivatás iránti alázat (ennek fontosságát némileg hangsúlyozta is) a műgyűjtői szenvedély, a kiváló kapcsolatteremtői képesség, sőt a társasági emberre jellemző jó humorérzékről is tanúságot tett, és nemcsak a butellák kapcsán. Essen még néhány szó ama nevezetes butellákról is az előadás tárgyához híven.
Az előadás során bemutatott butellák színes világa, a megrendelő kérésére kötelező, igencsak pajzán, a népi humor megannyi, néha nyomdafestéket sem tűrő „szakszavakkal” igen sok hívet szerzett magának a népi kerámiák kedvelőinek körében, így a jelen közönség soraiban is. Nagyházi Csaba hozzáértésének, szakértő elemzésének köszönhetően, miközben még igen jól is szórakozott a közönség a nevezetes ivóedények (ami elsősorban a kisüsti tárolására volt hívatva) vaskos népi humortól átitatott, agyafúrt szövegein. Az előadás szerint rendes és jóérzésű háziasszony, az amúgy használatban lévő, igényesen, technikásan elkészített darabot, - amelynek néha könyvformája is volt a teljes megtévesztés céljából - csakis a „falnak befordítva” tarthatott jó szokás szerint. Megőrzésükről pedig szellemi értelemben is gondoskodott a felirat, mely a jogos tulajdonos nevének szerepeltetése mellett, ellopás esetére, az elkövetőre igencsak súlyos szankciót, azaz átkot helyezett kilátásba az eltulajdonítások megelőzése (a prevenciót már akkor is ismerték, csak akkor hathatósan gyakorolták) érdekében.
És még volt egy üzenete is ennek a valóban tartalmas, mindamellett nagyon tanulságos előadásnak. Nagyházi Csaba szerényen, félmondatokba elrejtve, de mégiscsak kifejezte azt a meggyőződését, hogy „gyűjteni mindig jó dolog, gyűjteni mindig, minden korban érdemes, és kell”, mert mindig lesznek gyűjtők, értékmentők és mindig lesz kereslet is a szép tárgyakra. Ez az üzenet, ebben a meglehetősen értékvesztett, pesszimista jóslatoktól terhes világunkban valóban nem kevés!