Csodavárás?

Hívő ember lévén, hiszek a csodákban, ha nem is úgy, mint a hajdani tréfa mondja, mely szerint, ha a minisztertanács ülésén a pénzügyminiszter bejelenti, hogy uraim, rajtunk már csak a csoda segíthet, akkor mindenki tudja, hogy az ország a csőd szélén áll, kivéve Izraelben, ahol mindenki tudja, hogy ez a csoda hamarosan bekövetkezik. Természetesen ott sem pontosan ez a helyzet, hanem az ország polgáraira jellemző összetartás a külső erőkkel szemben. A csoda ugyanis ritkán következik be közreműködésünk nélkül.

Anélkül, hogy a hazánkban oly elterjedt politizálásba bocsátkoznám, abból kell kiindulnunk, hogy a választások teljes lezárulása után valami újnak kell következnie. Csakhogy közel ötven esztendő diktatúrája megszoktatta velünk, hogy felülről megmondják, mit kell tennünk, és ezzel a felelősség nem a miénk: mi csupán végrehajtók voltunk. Az utolsó húsz évben nem mi voltunk a végrehajtók, mi legfeljebb szenvedtünk tőlük, ha olyan helyzetbe kerültünk.

Legyünk optimisták, és tételezzük fel, hogy a következő kormánynak, ígéretéhez híven, olyan elgondolása lesz, amely kivezet bennünket a jelenlegi immár elviselhetetlenül nehéz helyzetből. Azt viszont biztosra vehetjük, hogy nélkülünk a legszebb elgondolásból sem lesz semmi. Mindnyájan elfáradtunk, amennyire lehetett, kifosztottak bennünket és sajnos polgártársainkat is: pang a piac. Mégis össze kell kaparnunk a megmaradt erőnket, hiszen mi is szeretnénk túlélni, ennyiben feltétlenül közös a cél kormányzat és lakosság között. Nekünk azonban sürgősebb a gazdasági-pénzügyi helyreállás, mivel, mint luxustermékek gyártói, forgalmazói, nem az első sorokban állunk a beszerzési listákon.

A nehéz helyzeteknek van némi kényszerítő ereje. Szerencsére ez a kényszerítő erő is jó irányba hat: talán sikerül újragondolni az „üzletpolitikánkat”, és változtatni az árversenyen alapuló életben maradási taktikán. Talán össze tudunk fogni avégett, hogy újra megteremtsük ebben az országban az ékszer rangját, hogy ne legyen többé kilóra árusított nemesfém-zöldségpiaci termék. Talán újra úgy tudunk a vásárlóra tekinteni, mint arra a szívesen látott vendégre, akinek meg akarjuk szerezni azt az örömet, hogy elégedetten és egy csomó hasznos információval is távozzék a boltunkból. Hogy tudja, mitől szép az a termék, amelyet tőlünk kapott, hogyan élvezze és tegye élvezetessé mások számára annak minden szépségét, meg azt is, hogy mit tegyen álagának megóvása érdekében. Annyi mindent el lehet róla mesélni!

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak az orrunkig lássunk – vagy az orrunkkal együtt ki kell lépnünk a lassan elmosódó országhatárok kereteiből, és bátran be kell mutatkoznunk az egyre kevésbé külföldinek mondható piacokon. Csak akkor nem leszünk ugyanis rabszolgák vagy bérrabszolgák, ha rangunkhoz méltóan jelenünk meg. Ezt pedig más, gyakran nálunk nagyobb országok szakembereihez hasonlóan, együttes megjelenéssel lehet a leggazdaságosabban megoldani. Most talán arra is lesz lehetőség, hogy céljaink eléréséhez némi támogatást is kapjunk. Megismétlem: Akinek nincs (elég) pénze, az eszét kell jobban használnia. Számunkra most ennek jött el az ideje!