„Egyszerű világszám” kerestetik!

 „A tárgyak vonzódnak ahhoz, aki szereti őket.” - Tamás János

Nagyon sok érdeklődő jelent meg a nagyközönség, ill. a szakma részéről a V-Pearl Művészeti Szabadegyetemének május 26.-i, 15., egyben az évad záróeseményén, amelyen az előadó az egyik legismertebb, a műgyűjtés kétségkívül legnagyobb szaktekintélyei között számon tartott Saphier Dezső, a neves műgyűjtő volt.
 
Tudósító: Kránitz Iréne
 
Saphier Dezső neve a műkereskedelemben szinte fogalomnak számít, s akit dr. Takács József igen találóan úgy jellemzett bevezetőjében, hogy „Dezső önmaga egy intézmény” szakmáján belül. Személye a pesti szakmai berkekben kis túlzással már most egy élő legenda, mindenesetre a műgyűjtés, a műkereskedelem nagy öregjének számít, noha megjelenésében, beszédmodorában nagyon is fiatalos, öltözetében laza, sportos, amolyan lezser ember benyomását kelti.
Sokan tartják magukat szerencsésnek, hogy a V-Pearl szakbecsüs kurzusain az előadását, óráit is hallgathatták.
 
Saphier Dezső indításul megjegyezte, hogy ő maga saját magát nem tekinti jó műkereskedőnek, kereskedőnek pedig végképp nem. Számára nem elsősorban a pénz dominált, szakmai függetlenségét soha semmilyen körülmények között nem adta fel. A szabadság, így a szakmai értelemben vett szabad lét mindig nagyon fontos számára, ez lényeges része az életének. Amúgy pedig, ahogy mentorától, Tamás Jánostól tanulta, véleménye szerint „a tárgyak vonzódnak ahhoz, aki szereti őket.” Ez lett az egyik kedvenc mondása, amiből közelebbi ismerői szerint több is van.

Pályája kezdete a 70-es évek legvégére tehető, amikor érdeklődésének megfelelően úgy dönt, hogy a műkereskedelemből akar megélni. Az akkori rendszerben ez a hívatás szinte alig engedélyezett, inkább csak megtűrt tevékenység, foglalkozás volt, semmiféle presztízse nem lehetett az akkori magyar társadalomban, emlékezete szerint a vándorköszörűsökkel és vándorcirkuszosokkal voltak egy szakosztályban a KISOSZ-nál, a hivatali bürokrácia szempontjából. Ennek ellenére, amikor 79-ben mégis kiváltja kereskedői engedélyét, ami szintén nem volt könnyű, bár mindig találkozott civil kurázsival, a szakma hivatalos képviselői részéről bizonyos jóindulatú bánásmóddal.
 
Mély tiszteletet viszont egy bizonyos Tamás János nevű, igen nagy tudású műgyűjtő idős kollégája iránt érez, akit ma is mesterének tekint. Ez a bizonyos, az akkori szemlélet szerint ószeresnek tekintett, a szakma minden csínját-bínját ismerő, kiváló idősebb kolléga avatta be igazán a szakma rejtelmeibe, aki hosszú élete alatt hatalmas műgyűjtői tudásanyagot halmozott fel nemcsak a fejében, hanem a „kezében” is. A tárgyak kézbevétele ugyanis ennél a szakmánál talán a legfontosabb, itt a tapasztalati érzékelés különösen fontos. Ez az ember mondta egy ízben Saphiernak: „Boldog vagyok, hogy végre egy fiatalember komolyan érdeklődik az iránt, ami nekem az életem volt.”
 
Szakmai indulását megkönnyítette, hogy tulajdonképpen már iskoláskorában foglalkozott mindenféle dolgok gyűjtésével, ez nála is, mint oly sok hasonló korúnál, a bélyegek gyűjtésével kezdődött, ami akkoriban gyerekek között általános volt. A bélyeggyűjtés akkor még nem utalt a későbbi műgyűjtői szenvedélyre. A gyűjtést, a gyűjtögetést egyébként Saphier valami örök emberinek fogja fel, véleménye szerint is az ember természetéhez alapvetően hozzátartozik a legrégibb idők óta.
 
A tartósnak bizonyult érdeklődés a szakma iránt, Tamás János útmutatása alapján lassan átváltott egy kutató, igazi szenvedéllyé, ami meghatározta a későbbiekben egész életét. Végeredményben autodidakta módon képezte magát, ő egy igazi „self-made man”. Pályája, hatalmas, meggyőző szaktudása alapján legalábbis a közönség erre a következtetésre juthatott.
 
Saphier Dezső előadásában reprodukciók által, valamint bizonyos ritka, érdekes tárgyak szemléltetésével, körbeadásával a kezdetektől napjainkig szemléltette, lenyűgöző szaktudásával megvilágítva az emberiség kulturális örökségét, amelyek ritka és nevezetes műtárgyakban, ma már muzeális műkincsekben megtestesülve maradtak fenn ránk, vagyis az utókornak. Saphier gyűjtőszenvedélye, gyűjtőköre szinte egyetemes, az előadásban nála minden előkerül: kőbalta, bronzkori sarló, románkori ereklyetartó kereszt, gótikus csempék, kelyhek, 16. századi Rajna-vidéki edények, delfti víztartó edények, régi porcelán (Böttger), a magyarnak számító sodronyzománc csodái, nürnbergi, augsburgi ezüstkupák, a reformátusok duplapohara, tulai ezüst, Szentpéteri, a legnagyobb magyar ötvösművész alkotta útikészlet egy magyar arisztokrata családnak. Az iparművészet egyéb ágaiból körmöcbányai asztaloscéh 17. századi pecsétje, gobelinek, szőnyegritkaságok, kopt figurális textil, kun madonna, a bányászok műtárgy számba menő szerszámai, miniatűrök. Továbbá a 20. század zománcozott cégtáblái, a vasút muzeális ritkaságai, art deco fürdőszobadísz, no meg a 20. század elfelejtett vagy soha nem is ismert festőinek az enyészet elől megmentett műremekei, a művészettörténet által számon nem tartott kimagaslóan értékes, kvalitásos festmények, hogy csak néhányat említsünk - kronológia és a teljesség igénye nélkül - töredékesen utalva az elhangzottakra. Valahány műtárgy, megannyi érdekes szakmai tudnivaló, „titok”, érdekes sztori ismerője Saphier Dezső, főleg, ha saját becses darabjai kerülnek szóba.
 
Kutató szenvedélyére jellemző, hogy - elmondása szerint - ha valami új a látókörébe került, akkor arról igyekezett  a lehető legtöbb ismeretet „begyűjteni”. A folytonos önképzésnek, ismeretszerzésnek nagyon fontos szerepet tulajdonít. Tekintélyes szakkönyvtárral is rendelkezik, bizonyos szakmai könyvritkaságok beszerzésére is buzdított, ebbéli ismereteit is minden további nélkül megosztotta a hallgatósággal.
 
Az előadásban minduntalan utalt rá, milyen hihetetlen fontos a különböző korok technikáinak, a stílusoknak az ismerete, hiszen csak ennek biztos tudásában lehet egy műtárgy korát behatárolni, eredetiség, hamisítvány dolgában véleményt alkotni. Ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy az ún. műtárgyhamisítók abszolút profik, magas szintű szaktudással, ugyancsak művészi kvalitásokkal rendelkeznek, ami persze nem párosul a morállal. Ezt jó tudni egy szakbecsüsnek és mindenkinek, aki a műkereskedelemre adja a fejét.
 
Őt hallgatva, a szakemberben és laikusban egyaránt kialakul a meggyőződés, hogy talán nem is létezik olyan műtárgy, amiről Saphier Dezsőnek ne lenne mérvadó ítélete, még ha olyan ritkaságról is lenne szó, amely a művészettörténészek számára is rejtély, vagy, mert általuk nem igazán méltányolt jelenségről, alkotásról van szó.
Különös érdeme, hogy időnként még a hivatalos művészettörténet által képviselt állásponttal is hajlandó felvállalni a konfrontációt, ha arról van szó, hogy egy értéket meg kell menteni. Ezt a bátor kiállását számon is tartja a szakmai közvélemény, ezért külön is becsülik sokan.
 
Sokszor nyilatkozott arról, és most is elmondta a hallgatóságának, hogy a művészettörténet által számon tartott ”nagyok”, akiknek már helye van a magyar művészetben, sohasem érdekelték igazán. A rá jellemző kutatószenvedély győzött itt is, amikor érdeklődése tudatosan fordult a 20. század méltatlanul elfeledett, az utókor által művészileg nem méltányolt festői, közülük különösen pedig a naiv, ill. női festők felé, amellyel szintén a tudatos értékmentést tekintette céljának a jelen és az utókor számára.
 
A legutóbbi időkben a Magyar Nemzeti Múzeumban a Hölgyek palettával címet viselő műgyűjtői tárlata váltott ki megérdemelten nagy érdeklődést, majd a naív és a női festészet témakörében voltak tárlatai több vidéki nagyvárosban. Ezeken magángyűjteményének legkiválóbb darabjai reprezentálták a 20. sz. első felének legnagyobb, legtehetségesebb női festőit, akiknek vagy a korszellem nem kedvezett - bár sokan közülük kiállítottak, ismertek voltak -, vagy pedig a későbbi kor művészettörténetének hivatalos képviselői művészi teljesítményüket nem értékelte. Ez még ma sincs a helyén a neves műgyűjtő szerint. Saphier Dezső megjegyezte, hogy ezek a hölgyek valóban a nagypolgársághoz, netán az arisztokráciához tartoztak, ez már önmagában ok volt a teljes mellőzésre egészen a nyolcvanas évekig. Néha maga a férj volt a „nagyobb név”, elismert művész valamilyen területen, a feleség sok esetben önként mondott le művészi ambícióiról a kor elvárásainak megfelelően.
 
Esetenként művelték a művészet valamely más ágát is, például tehetséges zeneművészek, táncművészek, szobrászok is voltak, de fő hivatásuknak mindenkor a festészetet tekintették. Anyagi függetlenségük biztosította számukra, hogy ne a megélhetésért, hanem művészi adottságaik kibontakoztatásáért alkossanak. Zömmel több nyelvet is beszéltek és ez lehetővé tette, hogy Európa korabeli jelentős művészeti centrumaiban tanuljanak. Ahogyan más a női kézírás, ugyanúgy a női festők alkotása is más, van egyfajta „női ikonográfia” – ahogyan ő fogalmaz, noha sokan vitatják a női festészetet, mint valóban létezőt, de ezt ki-ki döntse el magának, ez Saphier Dezső álláspontja. Mindenesetre egy nő másképp viszonyul egy adott témához, érzelmek, finomság, egy másfajta látásmód jellemzi ezen alkotásokat meglátása szerint. (Modok Mária, Futásfalvi Márton Piroska, Dabis Rózsi, a szomorú sorsú Kukovecz Nana, Undi Mariska neve hangzott el sok más, korában nagyon is ismert női alkotó közül - a felsorolás nem fontossági sorrend természetesen.)
 
A naiv festők szintén az érdeklődési körébe tartoznak, akiknek felkutatását is missziójának tekinti. Szerinte a naiv festőkre különösen jellemző, hogy szerfelett érdekli őket a technikai haladás, és annak eszközei a gőzhajó, a vasút, a repülőgép ábrázolásai gyakoriak náluk. Ezen kívül gyakran nyúlnak valamilyen családi események: nász, gyász, születés, halál stb. témaköréhez, amit aztán szintén gyakran megörökítenek. Ugyanilyen kedvelt motívum a naiv mestereknél a vándorcirkusz is, amely szinte elementáris erővel hat rájuk, a témát minduntalan feldolgozzák.Saphier nagyra értékeli a nagyon fiatalon elpusztult, a festészetben különösen tehetséges művésznek jellemezhető fiatalemberek alkotásait, amelyek felkutatását szintén céljának tekinti, még anyagilag is ösztönzi a képek esetleges felbukkanását, akárcsak a naiv vagy női festőművészek esetében. A szürke egyéniség nem hagyja a tehetség érvényesülését, a kilátástalanság pedig felmorzsolja még a legerősebbeket, a legegészségesebbeket is. Ez volt az előadó véleménye sommásan a fiatalon meghalt művészek esetére rámutatva, bár kerülte az általánosítást.
  
Legújabban a cigány festőművészek alkotásai, tematikája iránt is kifejezett érdeklődést mutat, a rá jellemző kutatószenvedély most is munkálkodik benne, biztatja a közönségét, hogy osszák meg vele az információt, ha ilyen festők, festmények hollétéről vannak ismereteik.
Ami az elmúlt századot illeti, az alkalmazott grafika művészete szintén felkeltette gyűjtői érdeklődését, különösen a cégek, és azok termékeit hirdető zománcozott reklámtáblákat tartja értékes kordokumentumoknak, e darabokból különleges, értékes gyűjteménnyel rendelkezik.
Ezért is jelentetett meg saját, illetve a szombathelyi képtár igazgatójával, dr. Gálig Zoltánnal és munkatársaival közösen olyan kiadványokat, amelyek a művészettörténet által elfeledett vagy nem is ismert művészek alkotásait mutatja be, ezzel is ösztönözve a kutatást, valamint a hazai művészettörténet, muzeológia hivatalos, sokszor merev álláspontjának megváltozását. (Saphier Dezső kiadványai, katalógusai igen keresettek a műértők körében.)
 
A nagy sikerű előadás tükrében is megerősíthető, hogy Saphier Dezső életpályája, műgyűjtői karaktere egyáltalán nem szokványos. Esetében nem beszélhetünk foglalkozásról, nála a műgyűjtés életforma, hozzátartozik az életéhez, mindennapjaihoz.
 
Szakmai elismertségéhez sem vezetett kikövezett út, inkább talán az ellenkezője. Érdeklődése már-már egyetemesnek mondható, a közönségnek, a tanítványnak olyan érzése alakul ki, hogy személyében még az a fajta ember testesül meg, aki képes harmóniában, egységes egészként szemlélni mindazt, ami körülveszi, a szűkebb és tágabb környezetet, társadalmat és művészetet, a sokszínű valóságot.
Egyszer valaki, talán egy tanítványa mondta róla, hogy Saphier egy igazi reneszánsz egyéniség. Ez a tisztelője nem tévedett megítélésünk szerint, ebben a megállapításban sok az igazság.
 
Saphier Dezsőről, a jelenleg legismertebb magyar műgyűjtőről valóban el lehet mondani - minden túlzás nélkül - hogy valódi reneszánsz ember a 2l. században – ilyenek már csak elvétve akadnak! – ami azt is jelenti egyben, hogy nagyon is benne él a jelenkor magyar valóságában, művészeti közéletében (a Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetségének elnökhelyettese jelenleg), s talán a legjobb ismerője a hazai és a nemzetközi műtárgypiac anomáliáinak, kihívásainak. Ami a legfontosabb, műgyűjtőként valóban elkötelezett a magyar művészet elismertsége, a tehetségek újrafelfedezése iránt, amely a V-Pearl Szabadegyetemen elhangzott előadását hallgatva egyértelműen megfogalmazódott a műértő hallgatóságban.