Kapkodjuk a fejünket

De azért a helyén tartjuk! Erre most nagy szükség van (nem mintha máskor nem lenne). Úgy látszik, az európai országok kezdenek egy kicsit észhez térni. Rájöttek, hogy a túléléshez érdemes azt a társadalmi réteget is figyelembe venni, sőt támogatni, amely a közösség terheinek a legnagyobb részét viseli.

Olvasóinknak ismét egy összevont számot nyújtunk át. Ennek egyszerű emberi okai vannak: a munkabírás. Ezért arra törekedtünk, hogy számunk információtartalma az oldalszám csökkenése folytán ne rövidüljön meg. Főleg arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy most sem vagyunk egyedül… a bajban. Mások, nálunk sokkal fejlettebbnek mondható országok is ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint mi, és ugyanúgy nem tudnak eleget tenni különféle elvárásoknak, mint mi.

Mi persze a magunk dolgával és bajával kell, hogy törődjünk. Úgy gondoljuk, sokan vagyunk tele várakozással és reménységgel. Legalább is a megjelölt fejlesztési szándékok meg egyes terhek mérséklődése némi optimizmusra ad okot. De ilyenkor, a még mindig homályos jövőbe tekintve, ismét egy bibliai mondás jut az eszünkbe: „Gyümölcseikről ismerjük meg őket!” Az újonnan hatalomra került garnitúrának egy egész csontvázgyűjtemény hullott a nyakába. Magunk részéről nem ezt tartjuk a legnagyobb bajnak, hanem azt, hogy amikor a kormány nem a szocialistának álcázottak antiszociális eszközeihez nyúl, akkor a nyugati világban sokan állnak azok mellé, akikről már kiderült, hogy aszociálisak.

Mert ennek az országnak a talpra állása, rajtunk kívül, senkinek sem érdeke, sőt! Jobb ma egy kis gyarmat, mint egy versenytárs. Jobb néha odalökni egy kis segélyt – nem ingyen, és még hálásnak is kell lenni érte – mint olyan helyzetbe hozni egy országot, hogy értékes apporttal gyarapítsa az egész közösséget, de imitt-amott versenytárs is lehessen. Ha pedig „sikerül” az életszínvonalat eléggé alacsonyan tartani, rendkívül olcsón lehet alkalmazni a jól ismert agyelszívást is. Gyakran utazom vasúton, és nem egyszer hallok egyetemistákat beszélgetni. A többségük arról beszél, hogy miként tud majd munkát találni valahol külföldön, hiszen idehaza nincs jövője. Jövőképre, még hozzá sikert ígérő jövőképre van szükség, ha jutni akarunk valamire.

Valójában nagyon gazdag országnak kell lennünk. Ha végiggondolom, hogy életem során mit hurcoltak el innen. A háborúzó szövetséges Németországnak élelmiszert szállítottunk hadi játékszerért (nekem is volt belőlük). A háború után, melyet hűséges szövetségesként elveszítettünk, elvitték az alumíniumunkat, az uránércet és mindazt, amit még használni lehetett valamire. Az utolsó húsz évben is a külföldiek szedték meg magukat, és még hálásnak is kell lennünk érte. Azért az sem kevés, hanem sok milliárd, amit a gyarmatosítók hazai szövetségesei maguknak osztottak el.

Most, igazán szép ígéretek birtokában, majd meglátjuk, milyen gyümölcsök érnek meg. Egy biztos, jobb sorsunk nem lesz nélkülünk. Annyiszor kellett elfogadnunk, tetszik, nem tetszik, mindenféle ideológiát: nácit, nyilast, kommunistát, több változatban is. Mindegyikről kiderült, hogy hamis, és csupán egy szűk réteg érdekeit szolgálja. Előlegezzük meg még egyszer a bizalmat. Talán most nem élnek vele vissza.

Szeretnénk felhívni a figyelmet az antwerpeni Gyémánt Főtanács pályázatára, amelyet ismét kiírtak. Szövege e számunkban olvasható. A két évvel ezelőtti kiírásnak volt hazai visszhangja, és egy sikeres kollégánk bekerült az ötven meghívott versenyző közé.

Ugyancsak komoly figyelmet érdemel a Parti Ékszer Kft. befektetési ajánlata, melyet számunk mellékleteként nyújtunk át Olvasóinknak.