Szegény gazdagok
A hetvenes évek közepén éppen Vietnamba tartó utam előkészítésével voltam elfoglalva, amikor a főnököm behívott, és elmondta, hogy Sri Lankáról keresték meg a magyar Külkereskedelmi Minisztériumot, hogy kíséreljünk meg velük valamilyen üzleti kapcsolatot létesíteni. Akkoriban a balos Bandaraneike asszony állt a függetlenné vált állam élén, aki szociálisan gondolkodó asszony lévén, tizenöt évre megtiltotta a gyöngyhalászatot mondván, hogy az egészségre ártalmas tevékenység. Tudvalévő, hogy a gyöngytenyésztés elhatalmasodása előtt a világ legjelentősebb gyöngyhalászati területe a Perzsa öböl volt, és mindjárt utána következett az India déli csücske meg Sri Lanka között elhelyezkedő Manaar szoros. Az itteni gyöngypadok több tízezer családnak nyújtottak megélhetést. A Perzsa öböl gyöngy-halászatának az olaj megjelenése és a vizek elszennyeződése tette be az ajtót. Ettől a Manaar szoros szerepe felértékelődhetett volna, és a gyöngyhalászatból élő családok nem veszítették volna el a kenyerüket...
Főnököm úgy vélte, hogy ha már ott vagyok Vietnamban, átugorhatok néhány napra a „szomszédba”, megnézni, hogy volna-e valamilyen üzleti lehetőség. A szomszédba jutni két és fél napig tartott, a főnököm térképe ugyanis erősen kicsinyített. Azért lett is volna üzlet, ha az elvtársakban lett volna bátorság nekivágni. Sri Lankáról azt kell tudnunk, hogy Ceylon néven az ókortól fogva fontos drágakőforrás volt, és az ma is. Abból a jó Istentől kapott gazdagságból azonban az ország lakosságának a túlnyomó része nem élvez semmit. Ebben nem különböznek a világ más drágakőtermelő tájaitól. Azok tudniillik, akik a munka fizikai részét végzik, éhbérért dolgoznak.
A legtöbb drágakőtermelő ország valamelyik hajdani nagyhatalom gyarmata volt: Nagy-Britanniáé, Portugáliáé, Franciaországé, Belgiumé stb. Amikor ezek az országok „felszabadultak” a gyarmati sorból, vagy már ott voltak, beépülve, az európai vállalatok, vagy a helyi, bennszülött mágnások vették át a szerepüket. A szegények helyzete azonban nem sokat változott. A legszegényebb országoknak juttatott különféle segélyek is szépen eltűnnek a helyi uralkodó réteg zsebében.
Mennyi hasonlóság! Gyarmati sorba ugyanis nem csupán politikai hódítás keretében kerülhetnek országok, népek. Gyarmatosítók nem csupán idegen ajkúak lehetnek, hanem saját nemzetük fiai, esetleg összejátszva a külföldiekkel, bár erre sincs feltétlenül szükség.
Amikor eszembe jutnak a mi Szent Koronánk körüli szakmai meg politikai viták, mindig az jut az eszembe, hogy teljesen mindegy, mikor készült, hány darabból van, kit koronáztak vele. Egy-egy korona sokkal több méltatlan főre kerül, mint igazán méltóra. Tessék akármelyik európai nemzet történetét csak egy kicsit megismerni. Nekem elég volt Churchill Az angol ajkú népek története, vagy – hogy szakmánknál maradjunk – a gyémánt története.
Szívesen hivatkozom újra meg újra az egyetlen legnagyobb magyar gondolatára, aki szerint az út a magyarság méltó jövőjébe három lépcsőn át vezet(ne): kulturális felemelkedés, gazdasági megerősödés és politikai szabadság. Ebben a sorrendben! Közel kétszáz esztendeje aktuális. És az a szegény Szent Korona, saját fiaitól többszörösen meggyalázva pontosan azt a szuverenitást fejezi ki, amelyhez csak a Széchenyitől megjelölt úton lehet eljutni. Ha már a nemzet együttesen nem, legalább mi, a fiai induljunk el ezen az úton!