Van remény, de nekünk is akarnunk kell!

Annak idején Kölcseyt kaptam érettségin szóbeli tételként. Akkor még nem gondoltam arra, hogy hányszor érzem át a hazánkkal kapcsolatos pesszimizmusát, és hányszor keresem majd magam és Olvasóim vagy Hallgatóim számára az életünkben gyakran olyan rejtetten megbúvó, optimizmusra hangoló gondolatokat. Neki végül is nem sikerült megtalálnia, hiszen éppen ezért vonult vissza a politikai élettől, indokait egy ugyancsak elkeserítő írásban összefoglalva. De nem hagyta abba a küzdelmet, gyakran saját magával, a hazáért, a magyar nemzetért és kultúráért. Az a kor, amelyben élt, nem volt szerencsésebb a mienknél. Jellemzésére elég néhány fejezetcímet felsorolnom a „legnagyobb magyar” Hitel című írásából, ahol a hitel szó hitelességet is jelent:

„A magyar birtokos szegényebb, mint birtokához képest lennie kellene.” „A magyar nem bírja magát oly jól, mint körülményei engednék”. „A magyar gazda ma nem viheti mezeit a lehető legmagasabb virágzásra.” „Magyarországnak kereskedése nincs.” Ezek nem csupán az ország politikailag elnyomott állapotára vonatkoznak, hanem az úgynevezett közállapotokra is. Kölcsey e közállapotokra való tekintettel vonult vissza a politikai élettől, és választotta azt, hogy más frontokon küzdjön tovább. Széchenyi szomorú végét pedig, ha ugyan igaz, maga idézte elő. Ha körülnézünk, oly sok hasonlatosságot tapasztalhatunk a közel kétszáz esztendővel ezelőttiekhez. Mehetnénk akár még jobban vissza hazánk történetében. Nem kell ahhoz sem politikusnak lenni, sem valamilyen párthoz tartozni, hogy belássuk: csodával állunk szemben!

Mert a csoda az, hogy ennyi külső nyomorúság és belső rothadás után még itt vagyunk. Mindig történik valami, aminek következtében nem sikerül bennünket vagy magunkat teljesen megsemmisíteni. Ez a nemzet mestere lett a túlélésnek. És a túlélésért valamilyen külső vagy belső ellenséggel, vagy egyszerre mindkettővel szemben kellett megküzdenie. A megküzdés formája pedig legtöbbször nem a kard, hanem a szorgos kezek kitartó munkája volt.

Talán megbocsátják az Olvasók, ha még egy rövid, bíztató gondolatot vetek ide a legnagyobb magyar Világ (tulajdonképpen Világosság) című művének bevezetőjéből: „Megmutatni iparkodom, hogy a magyar egy erőtől pezsgő fiatal nép, mely csudálatos magasságra emelheti magát, és minden lehet, ha közértelmességét (= általános műveltségét) és nemzetiségét tökéletesen kifejti.”

Most bizony ismét szükségünk lesz annak bizonyítására, hogy szemléletünkben, tettrekészségünkben nem kiégett, elöregedett nemzet vagyunk. Arra meg ugyanilyen szükség lesz, hogy – történetünk során talán először – összefogjunk a saját ügyeink érdekében. Talán nem kellene mindent a politikusokra bízni, különösen nem azt, amihez mi jobban értünk. Az ő dolguk az (lenne), hogy élhető, alkotásra alkalmas környezet biztosítsanak azok számára, akik rájuk bízták magukat. A mi dolgunk pedig az, hogy ki-ki végezze a maga feladatát ott, ahová az élet állította. Nagyon nehéz időknek nézünk elébe, de nélkülünk nem oldódnak meg a nehézségek, velünk meg biztosan… ha csakugyan akarjuk!